fbpx

Honnan indultam?

Én sokszor megváltoztattam már a gondolkodásomat, a hozzáállásomat a dolgokhoz, így egyre jobb és jobb lett az életem. Hogy sikerült változtatni, milyen voltam?

Félénk voltam és önbizalomhiányos, nem mertem szinte semmit sem megtenni, ami kívül állt a komfortzónámon. Tudtam, hogy a boldogulásom, a boldogságom kulcsa az, hogy kilépek a komfortzónából, és az hogy szembenézek a saját démonjaimmal. Azokkal a gondolatokkal, amik visszahúznak, azokkal az emlékekkel, amik meghatároznak akár a jelen pillanatban is. Mint ahogy sok embernek nekem sem volt felhőtlen a gyermekkorom és most már tudom, hogy sokszor mások életét éltem. Mindannyiunkban a szüleink és azoknak az embereknek a hitrendszere fut, akik erős hatással voltak életünkre. Én is megtettem szinte mindent, hogy szeressenek és elfogadjanak. Úgy viselkedtem, ahogy másoknak volt jó. Olyan voltam, amilyennek ők akartak látni, nem pedig olyan, amilyen én valójában vagyok.

Minden ember hisz valamiben, gondol valamit, viszont a legtöbben ott rontják el, hogy ezt nem kommunikálják ki. Ez nekem is nagy problémám volt, nem mertem gyerekként kimutatni az érzelmeimet vagy elmondani mi bánt vagy épp mit szeretnék. Ennek megvolt az oka, főleg az hogy féltem. Féltem, hogy nem fognak szeretni, hogy visszautasítanak, hogy haragudni fognak rám, hogy kinevetnek, hogy megaláznak, hogy bántanak. Ez kihatott felnőtt koromra is, kihatott az önbizalmamra, a kommunikációmra, a karrieremre. Nem mertem sokáig önmagam lenni.

Hogy miért éreztem, hogy változnom kell?

Mert nem éreztem jól magam úgy, ahogy voltam, és nem tetszett, ami történt körülöttem. Nem akartam, hogy így maradjon. Meg akartam változni. Más ember akartam lenni, számomra jobb ember, jobb kivitelben. Erősebb akartam lenni, nem fizikálisan, hanem lelkileg, hogy könnyebben tudjam venni azokat a nehézségeket, amiket hoz az élet.

Hogy kezdődött a változás? Először is megfigyeltem önmagamat, hogy milyen vagyok, aztán elfogadtam, hogy akkor, abban a pillanatban olyan voltam. Utána meg kigondoltam, hogy milyen akarok lenni és kialakítottam azt a gondolkodásmódot, stílust, beszédet, habitust, ami az olyan emberhez való, amilyenné akartam válni.

Azt éreztem, hogy egy személyiségfejlődésen kell keresztül mennem. Na jó nem csak éreztem, hanem volt egy mentorom, aki segített abban hogy rájöjjek, hogy nekem személyiségben kell hogy változnom, hogy nagyobb önbizalmam legyen, hogy elérjem azokat a célokat, amiket kitűztem magamnak.

A változás érdekében olvastam nagyon sok könyvet, jártam tanfolyamokra, előadásokra, és voltam különféle szakembereknél, hogy rájöjjek arra, hogy akkor most merre is van az előre. Mert oké, hogy megváltozok személyiségileg, de minek vagyok itt a Földön?

Volt egy ilyen gondolatom egyszer, ami sokáig foglalkoztatott: “Csak azért minek élni, hogy reggel felkeljek, elmenjek dolgozni, hazamenjek, foglalkozzak a családdal, aztán alszok és kezdődjön minden elölről?” Ezt így nem éreztem jónak vagyis nem éreztem elégnek. Azt kerestem, miért vagyok itt a Földön? Mi a dolgom? És hogy most már tudom-e? Nos, szerintem sokkal közelebb vagyok hozzá. Érzem, hogy jó irányba vagyok, jó irányba haladok és egyre inkább önmagam vagyok.

Milyen vagyok?

Az állandó agymosástól, ami körbevesz minket már legtöbbünk elfelejtette, hogy ki is valójában… Eredetileg… Mindannyiunkban a szüleink és azoknak az embereknek a hitrendszere fut, akik erős hatással voltak életünkre.

Én is egyszer ilyennek látom magam, egyszer olyannak, ahogy a hangulatom adja. Temperamentumom alapján szenvedélyes típus vagyok. Oroszlán vagyok, skorpió aszcendenssel. Szeretem a magasság és mélység érzéseket, belemenni a mélységbe, felmenni a magaslatokba, ekkor érzem, hogy élek. Talán ezért csinálom a hidegvizes merüléseket és az izzasztó kunyhókat. Ez a két véglet. Az egyikben azért fáj mindened, mert majd megfagysz, a másikban pedig, mert majd megsülsz. Ezek az élmények azt adják nekem, hogy jobban tudok koncentrálni, átlépem általuk a komfortzónámat és egy picikét szenvedni érzem magam. Gyerekkoromban ehhez szoktam hozzá.

A szépségért meg kell szenvedni!

…legalábbis édesanyám ezt mondta, amikor gyerekkoromban vágta a hajam és nekem már túl sok időbe telt.  Szerintem ez a szenvedés végig vitte az egész életemet. Én azt szoktam meg, azt tanultam meg, azt tanítottam meg magamnak, hogy ha szenvedek, akkor az jobb. Ha szenvedek, akkor jobban tanulok, okosabb vagyok. Ha szenvedek, akkor jobban fogok zenélni, hogyha szenvedek -legyen akár az fizikai, akár lelki szenvedés-, akkor jobb leszek. Maga az hogy szenvedés, az visz engem olyan érzésbe, amitől úgy érzem, hogy fejlődök.

Egy szakemberhez is akkor megy el valaki, ha már eléggé szenved, viszont szerintem a szenvedés akkor jó, hogyha meglátja az ember belőle, hogy ki kéne lépni és ki akar lépni belőle. Viszont, ha valaki megszokja a szenvedést vagy annyira le van törve az önértékelése, hogy nem mer kilépni abból a helyzetből… nos, azt az embert pusztán a szenvedés nem viszi előre.

A szenvedés egy jó motiváló erő, ha valamiből ki akarunk lépni.

Egy dolgot viszont nem szerettem soha. Feleslegesen, időt pocsékolva dolgozni. Inkább kitaláltam hogyan tudok hatékonyabban, ezáltal gyorsabban megcsinálni valamit ugyanannyi idő alatt. Utána jöhetett a pihi.

Azt mondják, hogy ha megtalálod, amit szeretsz csinálni, soha többé nem kell dolgoznod. Én is így vagyok ezzel. De addig… Tolni kell más szekerét ha tetszik, ha nem. Nehéz volt tolni. Szenvedtem, mert azt hittem, hogy majd valaki megsajnál. De nem történt meg… Érdekes… Nem sajnált senki.

“Azért vagyunk ezen a világon, hogy jól érezzük magunkat benne.”

Beatrice

Ebben a sajnálatban pedig nem vettem észre, hogy mennyire gyönyörű a világ! Milyen jó elengedni magamat! Milyen kellemes érzés csak úgy lenni, minden agyalás nélkül. Jól érezni magamat minden ok nélkül. Hosszú utat jártam be. Lassú volt és fájdalmas lelkileg. Lehetett volna gyorsabb és hatékonyabb is, ha van valaki, aki hitt volna bennem, és segített volna…

Neked már nem szükségszerű sem szenvedni sem lassan végigaraszolni a saját utadon, csak ha akarsz. Ha segítségre van szükséged, itt vagyok. Gyere, jelentkezz be! Induljunk el együtt!

Milyen vagyok még? Pont a minap mondta egy jóbarátom, hogy jókedélyű, fiatalos, humoros pasi vagyok. Szeretek barátkozni… inkább azt mondom ismerkedni, beszélgetni másokkal, de kevés igaz barátom van. Valahogy nem jutnak el odáig, és úgy istenigazán nagyon kevesen ismernek.

Első benyomásra sokan tartanak tőlem. Volt aki azt mondta tekintélyt parancsoló a megjelenésem, vezér alkat vagyok. Talán van benne némi igazság. Szeretem magam mögé állítani a gyengébbeket és törni az utat, ha arra van szükség.

Miben hiszek?

Ha valaki megkérdezi tőlem, Zoli te spirituális vagy, akkor azt válaszolom, hogy alapvetően igen, de nem az az elszállós fajta.

Mindig vonzott a spirituális világ. Van egy kialakult világképem, de nyitott embernek tartom magam. Többek között fontosnak tartom a test-lélek-szellem szentháromság összhangját. Túl egyszerű lenne, ha csak testekbe zárt szellemek lennénk. Lennie kell még valaminek. Egy isteni résznek, amit elnyomunk magunkban, hogy megfeleljünk a társadalomnak. Én szerintem a lélek az, ami leszületik, a szellem az pedig, ami kialakul. Az lesz a tudatunk lényegében. Akinek hisszük magunkat.

Hiszek a Jóistenben, és abban, hogy nincs jó vagy rossz ember, csak az ember tehet jót vagy rosszat. A jó és a rossz pedig pólus, amihez tudunk közeledni vagy épp távolodni.

Hiszek a sorsban, de abban nem, hogy minden pontosan előre meg van írva. Sokkal inkább abban, hogy vannak dolgok, amiket meg kell éljünk, hogy tanuljunk belőle. Az pedig, hogy hogyan éljük ezt meg, na az már többnyire rajtunk múlik. Amikor találkozol az életben valamivel, és aztán újra megkapod, az azért van, mert nem tanultad meg a leckét belőle. Ha pedig megoldod, akkor nem vonzod be újra azt a mintázatot.

Hiszem, hogy minden emberben ott szunnyad elnyomva az őserő, az ősönbizalom, és arra vár, hogy megmutatkozhasson végre, és egyensúlyba tehesse az embert.

Hiszem azt, hogy minden ember arra születik, hogy kiteljesítse önmagát.

…és ezáltal segít, hogy jobb legyen a világ. Sokaknak vannak spirituális képességeik, pl. hogy érzékelik az energiát. Én kifejezetten nem érzem ezeket, viszont érzek dolgokat, ezek inkább megérzések.

Érzem, hogyan érdemes egy-egy emberhez hozzáállni, érzem ha valaki hazudik. Érzem, hogy kiben érdemes megbízni, hogy ki nem fog segget csinálni a szájából. Érzem az emberek határait, hogy meddig mehetek el valakinél. Érzem, hogy mikor mit érdemes mondanom vagy kérdeznem. De általában étteremben is jól szoktam választani.

Régebben is voltak megérzéseim, csak már jobban odafigyelek rájuk. Régebben nem vettem őket figyelembe, mert nem tudtam, hogy azok megérzések és talán előrevisznek. Még most is van, hogy megérzek dolgokat, csak nem mindig veszem észre, nem hallom ki.

Volt, aki azt mondta rólam, hogy nekem nagyon nagy gyógyító energiám van, de nem tudom pontosan ez miben nyilvánul meg. Talán az ölelésem az… Talán… Sokan mondták már, hogy nagyon jól meg tudom őket ölelni, úgy igazán, szívből.

Vallásos viszont nem vagyok, de elfogadom, ha mások azok. Mindenki abban hisz, amiben szeretne, és ami jó neki.

“Nincs végzet, csak ha magad is bevégzed.”

Terminátor c. film

Magánéletem

Van egy gyönyörű és okos feleségem, aki pszichológus és nagyon sokat tanulok tőle, és sokat segít nekem az utamon. Van egy pici tündéri kislányunk és egy 12 éves nagyfiam egy előző kapcsolatomból.

Kiknek tudok segíteni?

Akik akarnak változni, vagyis nem is az akarás, inkább azt mondom, akik hajlandóak változni. Ha valaki változik, akkor megváltozik az élete is. Sokan az életüket akarják változtatni, de ők maguk nem hajlandóak a változásra. Pedig Darwin is megmondta: Nem a legerősebb marad életben. Nem is a legokosabb hanem az, aki a legfogékonyabb a változásokra.

Azok az emberek, akik folyamatosan azt mondják, hogy ez a probléma… az a probléma… ez ezért nem… az azért nem… Akkor kérdezem, baszki te mikor élsz? Legtöbbször ezek nem problémák, hanem kifogást keresnek az életükre. Ennyi erővel minden nap minden egyes problémával el lehetne menni egy szakemberhez, jól kibeszélni… Nem kell kibeszélni, csak élni kellene az életet, és ha tényleg nagyobb problémák vannak, akkor elmenni szakemberhez.

Valaki elmegy egy családállításra, mert nem tudja eldönteni, milyen ruhát vegyen fel. Nem tök mindegy??? Én így látom, de lehet más máshogy látja, más máshogy csinálja.

Én azt szeretem…

…amikor valaki azon a szenvedésen van, hogy én meg akarok változni, változtatni valamit, tudom, hogy meg akarok változni valahogy, de nem jöttem még rá. Ez az, amit én is csináltam éveken keresztül. Tudtam, hogy valamit meg kell változtatni magamon, de halványlila fogalmam nem volt, hogy mit. Mert nem mondta el senki, hogy “Zoltán! Apáddal, anyáddal, testvéreddel való kapcsolatodat meg kell javítanod valamilyen szinten, nem kell, hogy puszi pajtások legyetek hanem azt, hogy rakd rendbe, legalább annyira, hogy semleges legyen. Negatív érzelmeidet dolgozd fel, mert az neked lesz csak rossz!”

Oké, ezt lehet el is mondták, csak mivel senki nem mondta el, pontosan hogyan kellene csinálni, ezért nem tudtam megcsinálni és ezért tartott el évekig. Ha akkor lett volna valaki… Ha tudtam volna amit most, akkor már réges régen a húszas éveimben megoldottam volna.

Én 26 évesen jöttem rá, hogy huppsz… változtatnom kell az életemen, erőteljesen, a személyiségemen és hogyha akkor elmondta volna valaki, hogyan csináljam, akkor 30 éves koromra tartanék ott, ahol most tartok. Nagyjából 10 évet késtem ezzel. Hát van ez így, de nem kell ez másnál is így legyen.

De soha nem késő változtatni! Mindig van idő újrakezdeni, újratervezni az útvonalat. Csak meg kell hallani és megérezni, hogy mit súg a szívünk. Nekem 17 évbe telt, hogy meghalljam. Te Jóisten! Mennyire nehéz ezt leírni. Neked eddig mennyi? Kevesebb? Több? Lényegtelen. Csak az számít, hogy elindulunk a számunkra kijelölt ösvényen.

Hogyan tudok segíteni?

Rámutatok, hogy valakinek miben érdemes változnia, illetve rávezetem, hogy ne kelljen 10 évet elb@xnia az életéből arra, hogy keresgéljen, hogy jajj mit kéne megoldanom, hogy kéne megoldanom. Igen én is kerestem, igen én sem találtam meg 10 éven keresztül és egyszer csak elém kerültek olyan módszerek, amik hatásosak, és nem pedig csupán dumcsikázósak. Ilyen módszer például a hipnózis, a családállítás, az érzelmi stresszoldás és pár pszichológiai oldó technika az indulatkezelésre, elengedésre és önértékelés növelésre.

A módszerek közül, amikkel dolgoztam, illetve dolgoztak rajtam a hipnózist érzem a leghatásosabbnak, legösszetettebbnek és a legmélyebbre ezt tud lenyúlni.

Illetve amiben én jó vagyok az belefoglaltatik a hipnózisba. Maga a megjelenésem, a beszédem, a hangom, a tekintetem mind segít abban, hogy a másik ember minél gyorsabban túllendüljön, minél gyorsabban megoldja azt a problémát, amivel eljön hozzám.

Én szeretek mesélni, szeretem az elejéről elkezdeni a dolgokat és a mélyére ásni, és a hipnózis is pont ilyen. Mindig beszélgetéssel kezdődik. Aztán jön, hogy csukd be a szemed!… Lélegezz méllyeket!… Lazítsd el a tested!… Egy úton vezetem végig az embert.

Tudom, hogy vannak olyan helyzetek, amikor nem látjuk a kiutat…

…amikor olyan keményen estünk el, hogy soha többé nem akarunk felkelni. Voltam én is ilyen helyzetben. Vagy csak keressük önmagunkat a világban akár 35-40 évesen is.

Amikor ráébredünk, hogy a mókuskerékben vagyunk és darál minket az élet kell, hogy legyen kiút! Kell, hogy többek legyünk! Kell, hogy legyen értelme az életünknek és az nem a napi 8 órás robotolós munka! Többek vagyunk egy biorobotnál!

“Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”

Kazinczy Ferenc

Határokat feszegető típus vagyok, viszont ez a saját határaimra vonatkozik. Mások határait nem annyira feszegetem. Én tudom azt, hogy mennyit bírok, mikor van az, hogy nah most elég, most nem szabad tovább lépnem. Én nem fogom annak a határait feszegetni, aki eljön hozzám, mert én nem tudom, hogy ő mit bír. Ő csak saját magát tudja feszegetni. Ha én feszegetném a határait az lehet neki olyan lenne, mintha egy felnőtt kezet fogna egy gyerekkel. Számára túl erős lehet. Majd besz@rik tőle, pedig csak egy normál felnőtt kézfogás volt.

Én, ha adok valamit az valakinél pont jó, valakinél kevés, valakinél pedig irdatlan sok, ezért én úgy célzom be, hogy határozott legyen. Valamikor érzem, hogy ő elmegy a saját határáig. Ott áll a komfortzónája szélén, amikor beszélgetünk és akkor egy picit rásegítek, ráerősítek, mert látom, hogy át akar lépni rajta. Akkor csak egy kis mozdítás kell neki, hogy induljon el, de akkor sem erővel. Ebben segítenek a megérzéseim.

Vannak olyan esetek, amikor látom azt, hogy azért nem tud dönteni, mert egyszerűen teljesen össze van már zavarodva, vagy már sír… Ilyen esetekeben nem fogok kemény lenni vele, mert nincs értelme. De akinél azt érzem, hogy „be kell szólni”, annak megteszem, megkapja a képzeletbeli seggberúgást vagy „szópofont”.

Te hajlandó vagy változtatni a gondolkodásodon, hogy olyan életed legyen, amilyet te szeretnél?

Többet akarok adni… hatékonyan… a te érdekeidet szem előtt tartva… önmagamat… neked.